Németh József vagyok, 1969 január másodikán születtem Pécsett.

Életem nagy részét ma is itt töltöm.
Autodidakta fotó-amatőrként kezdtem, majd a 90-es évek elején Árgyelán György komlói fotóművésztől kaptam a fotográfia alapjait. Az első képem 1992-ben, Dunaújvárosban a Rosti Pál pályázat keretein belül került állították ki. 1996-tól tagja vagyok a Mecseki Fotóklubnak. Pályázatokra, kiállításokra már évek óta nem küldök képet, az utolsó sikerem 2004 – ben a francia PHOTO magazin kategóriagyőzelme volt. Ez tudomásom szerint rajtam kívül egyetlen honfitársamnak sem sikerült az elmúlt kb. 30 évben amióta az újság létezik.
Szerencsés embernek tartom magam, mert életem során a véletlen (vagy nevezhetjük gondviselésnek is, ha valakinek így tetszik) nagyszerű emberek egész sorával hozott össze, akiktől rengeteget tanultam. A legtöbbet talán Jung Zseninek köszönhetek – aki nemcsak világítani, hátteret rendezni, modelleket mozgatni és úgy összességében látni tanított meg, hanem valami mást is, aminek következtében egy picit máshogy látom a női testet, mint azt megelőzően…
Zsenin kívül sok más fotóstól kaptam útmutatást és szakmai segítséget, értelmetlen és kivitelezhetetlen lenne mind felsorolni – ellenben nem tehetem, meg hogy Csák Miklóst nem említem. Tőle elsősorban nem fotográfiát, hanem emberséget tanultam…
A fotográfia forradalmát – a digitális váltást – Dékány Zsolt segítségével éltem túl, ha ő nem segít kiigazodni a Photoshop rejtelmeiben akkor ma nagy valószínűséggel nem írom ezt a bemutatkozást.
A mozgóképpel – illetve ennek rögzítésével 2006-óta foglalkozom. Fotósként azt gondoltam, hogy a meglévő képi kultúrám illetve a technika alapszintű ismerete már elegendő ahhoz, hogy jó minőségű felvételeket készítsek. Miután kiderült, hogy a sikerhez ennél több kell – egy újabb barát – Kiszely Attila közbenjárására a MTV Pécsi stúdiójában tanultam meg amire egy operatőrnek és vágónak szüksége lehet.

Most itt tartok és miután az ilyen bemutatkozás féleségeket a kollegák mindig valamilyen hangzatos idézettel kezdik vagy zárják – búcsúzóul egy Ady-sort szánnék:
„ … imádom a fényt, lángot, meleget, keresek egy csodát, egy titkot, egy álmot. S nem tudom mit keresek …”